Mindenkinek vannak problémái, és kell, hogy legyen megküzdési stratégiája

Lehet többféle is, a lényeg, hogy legyen. Mindenkinek vannak problémái. Ez önmagában nem rendkívüli, nem gyengeség, és nem is kudarc. Ami igazán számít, az az, hogy mit kezdünk velük. Van-e módunk arra, hogy megtartsuk magunkat akkor is, amikor az élet nem látványosan omlik össze, csak lassan, alattomosan válik nehezebbé.

A megküzdési stratégiák nem varázseszközök. Nem oldják meg helyettünk a problémákat, és nem tüntetik el a fájdalmat. De segítenek abban, hogy ne sodródjunk el, hogy legyen mire támaszkodnunk, amikor elfáradunk. Lehet belőlük többféle, változhatnak időről időre – a lényeg az, hogy legyenek. Olyan kapaszkodók, amelyekhez vissza tudunk nyúlni, amikor épp kevés a belső erőnk.

Vannak időszakok, amikor az élet egyszerűen nehezebb. Amikor a dolgok nem omlanak össze látványosan, mégis minden kicsit súlyosabb, szürkébb, fárasztóbb. Ilyenkor nem feltétlenül egy nagy krízissel állunk szemben, hanem azzal a csendes, elnyúló terheléssel, amely lassan kikezdi az egyensúlyunkat.

Ebben az állapotban különösen fontossá válik, hogy legyenek megküzdési stratégiáink. Nem tökéletesek, nem mindig elegánsak – de működőképesek. Olyan kapaszkodók, amelyek segítenek átvészelni a nehezebb napokat anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat.

A megküzdés azonban nem azt jelenti, hogy elmenekülünk a problémáink elől. Éppen ellenkezőleg: azt jelenti, hogy szembenézünk velük, de olyan módon, ahogyan mi képesek vagyunk kezelni őket. A hatékony megküzdés nem a fájdalom tagadása, hanem annak felismerése, hogyan őrizhetjük meg a lelki egyensúlyunkat válságos helyzetekben is.

Az én életemben is vannak nehéz időszakok. Ilyenkor minden mintha tompább lenne, kevesebb a belső kapaszkodó, nehezebb a fókusz. Van azonban valami, amihez újra és újra visszanyúlok, és ami most is megtartott: a sport.

Nemrég egy spinning órán éltem meg újra ennek az erejét. Az intenzív közeg teljes figyelmet követel. Nincs tér elkalandozni, nincs lehetőség beleragadni a gondolatspirálba. A test dolgozik, a figyelem beszűkül, a jelen pillanat válik az egyetlen valósággá. Ez a flow élménye.

A spinning utáni Éva egészen más ember volt, mint aki felült a kerékpárra. Kimerült, de felszabadult. Fáradt, mégis energikus. Mintha a test munkája közben az idegrendszer is újrarendeződött volna.

Ez a kontraszt annyira erős volt, hogy nem tudtam szó nélkül hagyni.

Hasonlót élek meg terepfutás közben, vagy akkor is, amikor egy olyan könyvbe merülök bele, amely teljes figyelmet igényel. Sőt, egy jól megválasztott társasjáték is képes erre: amikor annyira leköt, hogy az agyam nem tud automatikus üzemmódba kapcsolni. Minden, ami teljes fókuszt kér, segít megszakítani a negatív gondolatok körforgását.

Vagy, amikor egy barátnőmtől kölcsönkapott könyvet olvasok - a képen Jón Kalman Stefánssontól, a Hiányod maga a sötétséget. Lehetne vidámabb olvasmány is, de az izlandi táj, a szokatlan nevek, az egészen más életvilág olyan erősen eltér a megszokottól, hogy épp ez a másság húz ki a nyomasztó belső állapotból.

És ott van a kapcsolódás is. Néha elég egy este barátok között, egy beszélgetés, egy nevetés, és máris könnyebb lesz a levegő. Emberek között lenni, kapcsolódni – ez is gyógyító.

A legfontosabb talán az, hogy tudatosan figyeljünk önmagunkra. Hogy észrevegyük, mikor mire van szükségünk. Mi ad erőt, mi segít átlendülni a nehezebb pillanatokon. Van, amikor mozgásra. Van, amikor egy jó könyvre. Van, amikor társaságra. És van, amikor csendes egyedüllétre. Mindegyik rendben van.

Ahhoz azonban, hogy valódi segítséget kapjunk, fontos, hogy ezt képesek legyünk kifejezni a környezetünk felé. A párunk, a barátaink, a családtagjaink nem gondolatolvasók. Nem tudják automatikusan, mire van szükségünk, ha nem mondjuk el nekik.

Gyakran várjuk, hogy majd „megoldják helyettünk”, miközben sokszor egészen egyszerű dolgokra lenne szükség. Egy telefonhívásra. Egy meghallgatásra. Vagy éppen arra, hogy békén hagyjanak. Egy őszinte mondat sok félreértést megelőzhet.

„Most jól esne beszélgetni.”

Vagy: „Most egyedül szeretnék lenni.”

Ezek nem követelések, hanem kapaszkodók. Segítenek abban, hogy a környezetünk valóban támogatni tudjon, anélkül, hogy feszültségek vagy sérülések keletkeznének.

Ha te is nehezebb időszakot élsz, érdemes megállni egy pillanatra, és feltenni magadnak a kérdést: mi az, ami most segítene? Mert amikor a testen, az elmén vagy a kapcsolódáson keresztül adunk magunknak támogatást, a lélek is talál kapaszkodót.

A megküzdés nem arról szól, hogy mindig erősnek kell lennünk, vagy hogy mindent egyedül oldjunk meg. Sokkal inkább arról, hogy kapcsolatban maradjunk önmagunkkal: észrevegyük, mikor mire van szükségünk, és megengedjük magunknak, hogy ezt komolyan vegyük.

Néha a mozgás segít. Máskor egy könyv, egy beszélgetés, egy közös nevetés, vagy éppen a csend. És van, amikor az a legnagyobb lépés, hogy kimondjuk: most támogatásra van szükségem – vagy éppen térre. Ezek az egyszerű, őszinte mondatok nem gyengeséget jelentenek, hanem önismeretet és felelősségvállalást.

Ha most nehezebb időszakban vagy, talán nem az a legfontosabb kérdés, hogyan lesz minden rendben. Hanem az, hogy mi az az egyetlen dolog, ami ebben a pillanatban egy kicsit megtart. Amikor a testen, az elmén vagy a kapcsolódáson keresztül adunk magunknak támogatást, a lélek is talál kapaszkodót. És néha ennyi éppen elég a következő lépéshez.