Amikor újra kell rajzolni önmagunkat – reziliencia életközépen

Egyik kliensem 45 éves volt, amikor egyik napról a másikra elveszítette azt a munkahelyét, ahol 15 éven át dolgozott. Úgy tervezte, onnan megy majd nyugdíjba.

A hír nemcsak anyagi bizonytalanságot hozott, hanem identitáskrízist is. Ki vagyok én e nélkül a szerep nélkül? Mit ér a tudásom? Nem késtem el mindennel?

A kezdeti sokk természetesen tele volt kétségekkel. De nem adta fel. Új készségeket kezdett tanulni, önkénteskedett, lassan új kapcsolódásokat épített. A közös munka során azt figyeltem meg, hogy ahogy egyre tudatosabban használta belső erőforrásait, úgy erősödött a magabiztossága is.

Ma nem ugyanott tart – hanem máshol. És talán mélyebben önazonosan.

Ez a történet nem a „pozitív gondolkodás” diadala. Hanem a reziliencia  csendes munkájáé.

Mi is pontosan a reziliencia?

A reziliencia szó a latin resilio igéből ered, jelentése: „visszaugrani”. A fizikában az anyagok rugalmas visszanyerő képességét jelöli. A pszichológiában az 1970-es évektől vizsgálják: mi teszi lehetővé, hogy egyes emberek a nehézségek után képesek legyenek alkalmazkodni, újrarendeződni.

Fontos azonban egy finom különbség.

A reziliencia nem azt jelenti, hogy minden változás után ugyanoda térünk vissza. Nem „visszapattanás” az eredeti állapotba. Sokkal inkább azt jelenti, hogy a megélt veszteség, változás vagy krízis után képesek vagyunk új egyensúlyt kialakítani.

Életközép: identitás, párkapcsolat, testi-lelki változások

A negyvenes–ötvenes évek sokaknál átmeneti időszakot jelentenek.

• változó munkahelyi szerepek

• átalakuló párkapcsolati dinamika

• a gyerekek önállósodása

• testi változások (például hormonális átrendeződések)

• a magány csendesebb formái

Ebben az életszakaszban gyakran egyszerre jelenik meg veszteség és felszabadulás. A reziliencia itt nem hősiesség. Nem azt jelenti, hogy „mindent kibírok”.Sokkal inkább azt, hogy megengedem magamnak a bizonytalanságot, miközben keresem az új belső támaszpontokat.

Mit mond a tudomány a rezilienciáról?

A kutatások szerint a reziliencia nem velünk született, rögzített tulajdonság. Inkább olyan készség- és attitűdrendszer, amely fejlődhet.

Southwick és munkatársai (2018) arra hívták fel a figyelmet, hogy a magasabb rezilienciaszinttel rendelkező személyek rugalmasabban reagálnak stresszhelyzetekre. Más vizsgálatok (pl. Delgado et al., 2020) a munkahelyi kiégés és a reziliencia kapcsolatát elemezték, és összefüggéseket találtak a belső alkalmazkodóképesség és a pszichés terhelhetőség között. A hangsúly azonban nem azon van, hogy „erősebbé” kell válnunk.

Hanem azon, hogy tudatosabb kapcsolatba kerüljünk saját működésünkkel.

Hogyan erősödik a reziliencia életközépen?

1. Önismeret – a belső térkép újrarajzolása

Krízishelyzetben gyakran összeomlik a korábbi önképünk. Ki vagyok én, ha nem az a munkakör, nem az a szerep, nem az a „mindig erős” ember? Az önismereti munka segít elkülöníteni a szerepeket az identitástól. Ez nem gyors folyamat – inkább lassú tisztulás.

2. A kudarc új értelmezése

A fejlődési szemlélet (growth mindset) nem optimizmus.Inkább annak belátása, hogy a nehézségek jelentést hordozhatnak. Életközépen különösen erős lehet a belső kritikus hang:„Ennyi idősen már nem kezdek újba.” A reziliencia ott kezdődik, ahol ezt a hangot észrevesszük – de nem hagyjuk, hogy egyedül döntsön.

3. Kapcsolatok és magány

A kapcsolódás alapvető emberi szükséglet. Életközépen azonban gyakran újra kell definiálni: Kik azok, akik valóban megtartanak? Hol vagyok jelen csak szerepből, és hol valódi önmagammal? A reziliencia nem kizárólag egyéni projekt. A társas támasz – akár baráti, akár párkapcsolati, akár szakmai – finom, de meghatározó védőfaktor.

4. Test és lélek összhangja a változások idején

A középkorú életszakasz testi változásai – legyen szó hormonális átrendeződésről, energiaszint-változásról vagy alvásminőség átalakulásáról – pszichés hullámzásokat is hozhatnak. Ezek hatással lehetnek az önértékelésre és a párkapcsolatra is. A reziliencia ebben az időszakban gyakran azt jelenti:nem harcolok mindenáron a változás ellen, hanem igyekszem megérteni, mit üzen.

A reziliencia nem teljesítmény

Az egyik leggyakoribb félreértés, hogy a reziliens ember „mindig erős”. Valójában a reziliencia sokszor csendes. Néha annyi, hogy másnap is felkelek.Hogy nem zárom be végleg az ajtót.Hogy merem újragondolni, amit eddig biztosnak hittem. A 45 éves kliens története nem azért fontos, mert sikeres lett. Hanem mert vállalta a bizonytalanságot, és közben kapcsolatban maradt önmagával.

Életközépen a változás már nem kivétel, hanem természetes ritmus.

A kérdés talán nem az, hogyan kerüljük el a megingást. Hanem az, hogyan tudunk benne maradni anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat. A reziliencia nem ugrás vissza a múltba. Hanem lassú lépés egy érettebb önazonosság felé.