Amikor megtörténik, amitől féltünk – és mégsem omlik össze a világ

Sokszor nem maga a kudarc tart vissza bennünket, hanem az, amit előre elképzelünk róla. Hogy milyen lesz, ha hibázunk, elesünk, nem sikerül, mások meglátják, vagy egyszerűen kiderül: valamiben mégsem vagyunk olyan ügyesek, mint szeretnénk.

A fejünkben ezek a jelenetek sokáig és részletesen tudnak élni. Aztán néha megtörténik pontosan az, amitől féltünk.

És meglepő módon éppen ebből tanulunk valami fontosat magunkról.

Tavasszal írtam arról, hogy negyvenvalahány évesen robogóra ülök, és hogy milyen hangok szólalnak meg ilyenkor az emberben.

„Mi van, ha nem megy? Mi van, ha elesel?"

Nos. Ma elestem.

Audrey Hepburn a Római vakációban valahogy kihagyta ezt a jelenetet. Nála a Vespa csupa szél, szabadság és Gregory Peck. Nálam ma délelőtt aszfalt volt, egy előttem vészfékező kisbusz és egy gyors ugrás a motorról. Az eredmény: egy zúzódás a lábamon, egy kicsit megkarcolt robogó.

Az elesés hónapok óta ott motoszkált a fejemben. 

Aztán ma megtörtént. Olyan gyorsan történt. Hogy nem is volt időm megijedni.

Leugrottam. És mire felpattantam , már hárman (köztük a fékező kisbusz sofőrje) felállították a robogót. Szét sem néztem. Hogy bámulnak e vagy nem. Azt gondolják e hogy béna nő mit keres motoron.  Nem omlott össze a világ. Fájt a lábam, és mentem tovább. (aztán remegett a kezem)

A képzelt kudarc mindig nagyobb, mint a valódi. A szorongás lassított felvételben, drámai zenével játssza le a jelenetet. A valóság gyors és mint kiderült túlélhető.

Korábban Seligmanről írtam: ha ismételten kontrollvesztést élünk át, leszokunk a próbálkozásról. A tanult tehetetlenség ellenszere a kudarc túlélésének megtapasztalása.

Amíg csak sikereink vannak, a félelem azt suttogja, hogy az első hiba végzetes lesz. Az első valódi, megélt, túlélt hiba viszont valami olyat tanít, amit ezer sikeres kanyar sem: hogy a rendszer hibatűrő. Hogy én hibatűrő vagyok.

A pszichológiában ezt nevezik korrektív tapasztalatnak. Amikor a valóság felülírja a katasztrófa-jóslatot. Nem azért, mert minden jól sült el – hanem mert rosszul sült el, és mégis itt vagyok.

A zúzódás mint bizonyíték

Van egy kék folt a lábamon. Pár napig biztosan látszani fog. És büszke vagyok rá. Mert azt bizonyítja,  hogy csinálom. Aki sosem esik el, az  el sem indult. Ha elindulok, új narratíva születik. „Én tanulóképes vagyok." Most már hozzátehetem azt is, hogy az vagyok, aki eséskor le tud ugrani, fel tud állni, és holnap újra elindul.

Talán nem az a cél, hogy többé ne féljünk az eleséstől. És nem is az, hogy elhitessük magunkkal: velünk úgysem történhet semmi rossz. Hanem, hogy legyen egyre több tapasztalatunk arról, hogy ha valami nem úgy sikerül, ahogy terveztük, attól még nem omlik össze minden.

Eleshetünk. Hibázhatunk. Megijedhetünk. Még a kezünk is remeghet utána.

És közben megtanulhatjuk magunkról: ezt is elbírom.

Talán ez az egyik legfontosabb ellenszere annak a kérdésnek, hogy „Mi van, ha…?”

Nem az, hogy biztosan nem történik meg. Hanem az, hogy ha megtörténik, akkor is képes lehetek továbbmenni.